NEMZETKÖZI TEOLÓGIAI BIZOTTSÁG

HIT ÉS INKULTURÁCIÓ*

 (1989)

Bevezetés

1. TERMÉSZET, KULTÚRA ÉS KEGYELEM

2. INKULTURÁCIÓ AZ ÜDVTÖRTÉNETBEN

1. Izrael, a Szövetség népe

2. Jézus Krisztus, a világ Ura és Üdvözítője

1. Jézus minden kultúra fölötti transzcendenciája

2. Jézus jelenléte a kultúrában és a kultúrákban

a) Krisztusnak, a világ Urának és Megváltójának egyedülvalósága

b) Az Egyetlen katolicitása

c) Az apostolok egyháza és a Szentlélek

1) Jeruzsálemből a népekhez: a hit inkulturációjának tipikus kezdetei

2) Az apostoli Hagyomány: a hit inkulturációja és a kultúra épsége

3. Az inkulturáció jelenlegi problémái

1. A népi vallásosság

2. A hit inkulturációja és a nem keresztény vallások

3. Az új vallások és keresztény múltjuk

4. A keresztény hit és a modernitás

Összefoglalás

Függelék

* A Nemzetközi Teológiai Bizottság által az 1987 decemberi plenáris ülésen előkészített dokumentum, amit „sajátos formában” fogadtak az 1988 októberében tartott plenáris ülésen, és amit Eminenciás Joseph Ratzinger bíboros úr, a Nemzetközi Teológiai Bizottság elnöke a placet-jével jóváhagyott. A hozzáfűzött Megjegyzés felsorolja azoknak a tagoknak a nevét, akik különösen részt vettek a szöveg kidolgozásában.

Az olasz nyelvű szöveg megtalálható: CivCat 140 (1989) I,158-177.

Bevezetés

1. A Nemzetközi Teológiai Bizottság több alkalommal reflektált a hit és a kultúra közötti kapcsolatokra. 1984-ben közvetlenül szembesült a hit inkulturációjának témájával az egyház misztériumáról szóló tanulmányában, amit az 1985-ös Rendkívüli Szinódus előtt dolgozott ki.[1] A Pápai Biblikus Bizottság a maga részéről 1979-ben A hit inkulturációja a Szentírás fényében témájáról tartotta a plenáris ülését.[2]

2. Most a Nemzetközi Teológiai Bizottság arra törekszik, hogy elmélyültebben és szisztematikusabb módon foglalkozzon ezzel a reflexióval, mivel a hit inkulturációjának témája a keresztény világban mindenütt nagy jelentőségre tett szert, és mivel az egyház tanítóhivatala is sürgette a témával való foglalkozást a II. Vatikáni Zsinat után.

3. Az alapot a zsinati dokumentumok és a szinódusi szövegek szolgáltatták, melyeknek mintegy a meghosszabbítását jelenti. A Zsinat a Gaudium et spes konstitúcióban már bemutatta, hogy az egyház milyen tanulságokat és milyen következtetéseket szerzett a görög-római világ inkulturációjának első tapasztalataiból.[3] Így egy teljes egész fejezetet szentelt ebben a dokumentumban a kultúra előmozdításának (de culturae progressu rite promovendo).[4] Miután a kultúrát egy nagyobb emberségre és a világmindenség jobb berendezésére való törekvésként írta le, a Zsinat hosszasan elidőzött a kultúra és az üdvösség hirdetése közötti kapcsolaton. Felsorolta tehát a keresztények néhány sürgetőbb feladatát a kultúrával kapcsolatban: mindenki jogának védelmezése a kultúra iránt, a teljes kultúra előmozdítása, a kultúra és kereszténység közötti kapcsolatok harmonizálása. Az egyház missziós tevékenységéről szóló dekrétum és a nem keresztény vallásokról szóló nyilatkozat valamit átvesz ezekből a témákból. Két rendes Szinódus kifejezetten tárgyalta a kultúrák evangelizációját, vagyis az 1974-es, mely az evangelizációnak lett szentelve,[5] valamint az 1976-os a katechetikus képzésről.[6] Az 1985-ös Szinódus, amely a II. Vatikáni Zsinat bezárásának huszadik évfordulóját ünnepelte, úgy tárgyalt az inkulturációról mint „a hiteles kulturális értékek benső átformálásáról, a kereszténységbe való integráció révén, valamint a kereszténységnek a különböző emberi kultúrákba való belegyökerezése révén”.[7]

4. II. János Pál pápa a maga részéről különösen is a szívén viselte a kultúrák evangelizációjának ügyét: szerinte az egyház és a kultúrák párbeszéde életerős jelentőséget kap az egyház és a világ jövője számára. A Szentatya, hogy segítse ebben a nagy munkájában, létrehozta a Kúriának egy speciális szervezetét: a Kultúra Pápai Tanácsát.[8] Egyébként ez az a dikasztérium, amellyel a Nemzetközi Teológiai Bizottság nagy örömmel dolgozik együtt a hit inkulturációjának témájában.

5. Arra a meggyőződésre alapozva, hogy „a Ige megtestesülése kulturális megtestesülés is volt”, a pápa megállapítja, hogy a kultúrák – Krisztus emberségével párhuzamba állítva – mindabban, ami jó bennük, pozitív közvetítői szerepet játszhatnak a keresztény hit megfogalmazása és terjesztése érdekében.[9]

6. Két lényeges téma kötődik ezekhez a megállapításokhoz. Mindenekelőtt a Kinyilatkoztatásnak a kultúrákkal való kapcsolatában – amelyekben az megnyilvánul – transzcendenciájának témája. Isten Igéje ugyanis nem azonosulhat vagy kötődhet kizárólagosan olyan kultúrának az elemeihez, amelyek azt hordozzák. Sőt, az Evangélium gyakran sürgeti a gondolkodásmód megtérését és a szokások reformját ott, ahol az gyökerezik: a kultúrákat tehát meg kell tisztítani és meg kell újítani Krisztusban.

7. II. János Pápa tanításának második lényeges témája a kultúrák evangelizációjának sürgetésére irányul. Ez a feladat feltételezi, hogy kritikus szimpátiával értsék meg és járják át a részleges kultúrákat, és hogy – a minden kultúra sajátosan emberi valóságával egyező egyetemességről való gondoskodásban – elősegítsék a kölcsönös kapcsolatokat. A Szentatya így a kultúrák evangelizációját egy, az Egyházatyák korától kezdve szilárdan a keresztény gondolkodásmódba gyökerező antropológiai elgondolásra alapozza. Ugyanis a kultúra, amikor helyes, megjeleníti és megerősíti az ember természetét, a kultúra keresztény asszimilációja (imprégnation) feltételezi minden történelmiség és minden relativizmus felülmúlását az emberi felfogásban. A kultúrák evangelizációjának tehát az ember szeretetéből – önmagában és önmagáért – kell inspirálódnia, különösen lényegének és kultúrájának azokban az aspektusaiban, amelyek támadva vagy fenyegetve vannak.[10]

8. Ennek a tanításnak, valamint annak a reflexiónak a fényében, amit a hit inkulturációjának témája ébresztett az egyházban, elsősorban egy keresztény antropológiát tárunk elő, amely a természetet, a kultúrát és a kegyelmet egymáshoz köti. Majd az inkulturáció folyamatát az üdvtörténetben tekintjük át: az ősi Izrael, Jézus élete és működése, a kezdeti egyház. Az utolsó szakaszban azokat a kérdéseket tárgyaljuk, amelyeket ma tesznek fel a hitnek a népies vallásossággal, a nem keresztény vallásokkal, az ifjú egyházban való kulturális hagyománnyal, végül pedig a modernitás különböző elemeivel való találkozásában.