|
|
|
|
|
A Hittani Kongregáció dokumentuma – 2003. január 16.
I. Egy állandó tanítás 1. A keresztény elkötelezettség 2000 év történelme folyamán különböző módon valósult meg a világban. Az első századok egyik keresztény egyházi írója szerint a „politikai cselekvés a közéletben való polgári részvétel” volt.[1] Az Egyház a szentek sorában tisztel olyan férfiakat és nőket, akik a kormányzásban és politikai életben fejtették ki nagylelkű elkötelezettségüket. Közéjük tartozik Mórus Szent Tamás, aki a vezetők és politikusok védőszentje, és akinek a vértanúhalála „a sérthetetlen lelkiismeret méltóságának kifejeződése”.[2] Szent Tamás elutasított minden kompromisszumot, ami a lelki elnyomás különböző formáiban nyilvánult meg. A hűség és a törvényes intézmények megtagadása nélkül életével és halálával bizonyságot tett arról, hogy „az ember sem a politikában, sem az erkölcsi életben nem tudja magát függetleníteni Istentől”.[3] Korunk demokratikus társadalmai, amelyekben a vezetés mindent teljesen szabadon tesz a közjó érdekében,[4] a keresztény és nem keresztény polgárok egyre szélesebben kibontakozó részvételének új formáit keresik. Valójában a keresztények az önkormányzati és képviselői választásokon való megjelenésükkel, az önkormányzati és politikai életben való részvételükkel és más módokon is segíthetik a közjót[5]. A demokratikus közéletben elképzelhetetlen, hogy ne hasznosan, elkötelezetten, felelősségteljesen és odaadóan dolgozzon mindenki, „bár ez különböző, egymást kölcsönösen kiegészítő formákban, fokozatokban, feladatokban és felelősségekben jut kifejezésre”.[6] A világi hívők mindenkor „keresztény lelkiismerettel”[7] és az azzal megegyező értékekkel egyetértésben teljesítik általános politikai kötelességeiket, gyakorolják sajátos feladatukat, hogy az evilági rendet keresztény módon átitassák. Emellett elismerik az evilági rend törvényes létét és önállóságát,[8] és illetőségük, valamint felelősségük szerint együttműködnek a többi állampolgárral.[9] A II. Vatikáni Zsinat tanításából következik, hogy „világi Krisztus-hívők, annak érdekében, hogy a világot keresztény szellemben átformálják, semmi módon nem mondhatnak le a „politikai életben” történő részvételről, vagyis arról a sokrétű és szerteágazó gazdasági, társadalmi, törvényhozói, adminisztratív és kulturális munkáról, melynek célja szervezett és intézményes módon a közjó előmozdítása”.[10] E közjó magába foglalja az olyan javak támogatását és védelmét, mint a közrend, a béke, a szabadság, az egyenlőség, az emberi élet tisztelete, a környezetvédelem, az igazságosság, a szolidaritás, stb. Ez a dokumentum nem akar új tanításokat kezdeményezni az Egyházban, hiszen a Katolikus Egyház Katekizmusában a lényeges kérdések mind megtalálhatóak összefoglalva. Csupán emlékeztetni szeretne a demokratikus társadalmakban szükséges néhány olyan elemre, amelyek megerősítik a katolikusok társadalmi és politikai elkötelezettségét.[11] Mert valóban, az utóbbi időkben a gyors változásokkal gyakran előtérbe kerül a bizonytalanság, ezért hasznosnak tűnik e fontos, vitatott kérdések más nézőpontból való tisztázása. II. Központi kérdések a mai kulturális és politikai vitában 2. A civil társadalom ma egy összetett kulturális átalakuláson megy keresztül, és ez a korszakváltás az új dolgok iránti bizonytalanságot eredményezi. Korunk közismert nagy vívmányai megkövetelik, hogy átgondoljuk azt az utat, amelyet az emberiség az életfeltételek biztosításában és fejlődésében megtett. A fejlődő országok iránti növekvő felelősségérzet kétségkívül fontos jele annak, hogy nagyobb a közjó iránti érzékenység. Ugyanakkor azonban nem hallgathatunk azon reális veszélyekről, amelyeket a törvényhozás által előidézett bizonyos tendenciák jelentenek a társadalomban, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezeknek a jövő generációra kifejtett hatását sem. Manapság létezik egyfajta kulturális pluralizmus, amely a megfogalmazásban és az erkölcsi pluralizmus elméletében és annak védelmében nyilvánul meg, és amely jelzi a józan ész és a természetes erkölcsi törvények alapelveinek hanyatlását és leépülését. Továbbá nem ritkán hallható a közbeszédben, hogy az ilyen etikai pluralizmus a demokrácia legfontosabb előfeltétele.[12] Következésképpen a polgárok teljes autonómiát követelnek erkölcsi választásaik tekintetében, és a törvényhozók tiszteletben tartják ezt a választási szabadságot olyan törvények megszavazásával, amelyek elvetik a természetes erkölcsi elveket és rövidéletű kulturális és morális irányzatokat eredményeznek,[13] mintha az élet minden lehetséges szemléletmódja azonos értékű volna. Ugyanakkor tévesen hivatkoznak a tolerancia értékére, amikor a polgárok nagy csoportjától elvárják, hogy ne alapozzák a társadalmi és politikai életben való részvételüket – a demokráciában mindenki számára rendelkezésre álló törvényes eszközök használatával – az emberi személyről és közjóról alkotott saját nézeteikre. A XX. század története gazdagon bizonyítja, hogy igazuk volt azoknak a polgároknak, akik észrevették a relativizmusnak és vele annak a nézetnek a hamisságát, amely szerint nincsen olyan, az emberi személy természetében gyökerező erkölcsi törvény, amely az emberi megismerést vezérli, és amelynek a közjó és az állam alá van vetve. 3. Természetesen ennek a relativizmusnak semmi köze a katolikus polgároknak ahhoz a törvényes jogához, hogy válasszanak a természetes erkölcsi törvényekkel és hitükkel összeegyeztethető különféle politikai nézetek között, és saját kritériumaik alapján döntsék el, melyik felel meg legjobban a közjó szempontjainak. A politikai szabadság nem alapul – és nem alapulhat – azon a relativista elgondoláson, hogy az emberi személy javának bármilyen felfogása azonos értékű és egyformán igaz, hanem inkább azon a tényen, hogy a politika az igazi emberi és társadalmi jó konkrét megvalósításával foglalkozik adott történelmi, földrajzi, gazdasági, technológiai és kulturális környezetben. A felmerülő kérdés sajátossága és a körülmények sokfélesége a lehetséges erkölcsileg elfogadható politikák és megoldások sokféleségét eredményezi. Nem az Egyház feladata a politikai megoldások előterjesztése – még kevésbé egyetlen megoldást javasolni egyedüli elfogadhatóként – olyan világi kérdésekben, amelyeket Isten minden egyes ember szabad és felelős döntésére bízott. Azonban az Egyház joga és kötelessége erkölcsi megfontolásokat nyújtani a felmerülő kérdésekről, amikor a hitbeli és erkölcsi törvények megkövetelik ezt.[14] Ha a keresztényeknek „el kell fogadniuk az evilági dolgok rendjéről való másként gondolkodás legitimitását”,[15] akkor jogosultak az erkölcsi relativizmust tükröző, a közéletre káros pluralizmusnak az elutasítására is. A demokráciát a megkérdőjelezhetetlen és igaz erkölcsi elvekre kell alapozni, mert természetük és szerepük alapján ezek a tartópillérei a társadalmi életnek. A konkrét politikai tevékenység szintjén általában a politikai pártoknak olyan sokfélesége létezik, amely – elsősorban a törvényhozó parlamentekben – lehetővé teszi a katolikusok számára, hogy gyakorolják azt a jogukat és kötelességüket, hogy országuk közéletében részt vegyenek.[16] Ez abból ered, hogy a társadalmi berendezkedést illető bizonyos döntések esetleges természetűek, ugyanannak az alapértéknek elérésére vagy biztosítására különféle stratégiák bonyolult politikai megoldások lehetségesek. Ezt azonban nem szabad összekeverni az erkölcsi alapelvek és az igazi értékek területén való kétes pluralizmussal. A katolikusok politikai állásfoglalásának kiindulópontja az evilági törvényes választási lehetőségek sokfélesége, amely közvetlen kapcsolatban áll a keresztény erkölcsi és társadalmi tanítással. Ennek a tanításnak a fényében kell a laikus katolikusoknak a politikai életben való részvételüket felbecsülni úgy, hogy azt biztosan az evilági realitások iránti következetes felelősségtudat jellemezze. Az Egyház elismeri, hogy noha a polgárok politikai döntésekben való részvételének legjobb kifejeződése a demokrácia, ez csak oly mértékben lesz sikeres, amennyire az emberi személyiség helyes felfogásán alapszik.[17] A katolikus részvétel a politikai életben nem jelenthet kompromisszumot ezen a téren, mert akkor nem létezne a keresztény hit tanúságtétele a világban, valamint a hívők egysége és összetartozása. A modern állam alapját képező demokratikus rendszerek nagyon törékenyek ott, ahol nem az emberi személy áll a középpontban. Az emberi személy iránti megbecsülés teszi lehetővé a demokratikus közreműködést. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint „a személy jogainak védelme a polgárok számára egyénileg és közösségileg is szükséges ahhoz, hogy aktív szerepet vállaljanak a közéletben és közhivatalokban”.[18] 4. Napjaink problémáinak sokasága származik innen, közöttük olyanok is, amilyenekkel az előttünk járó generációk soha nem találkoztak. A tudományos fejlődés olyan eredményeket hozott, amelyek megzavarják az emberek tudatát, és amelyek igénylik a hagyományos erkölcsi elveken alapuló átfogó megoldásokat. Ugyanakkor vannak olyan törvényhozói próbálkozások, amelyek az emberi nem létezésére és jövőjére gyakorolt következményekre való tekintet nélkül, a kultúra és a társadalmi viselkedés átalakításával az emberi élet sérthetetlenségét támadják. Ebben a nehéz helyzetben a katolikusok joga és kötelessége, hogy felhívják a társadalmat az emberi élet mélyebb megismerésére és mindenkinek a felelősségére ebben a kérdésben. II. János Pál pápa az Egyház állandó tanítói tevékenységét folytatva, sokszor megismételte, hogy mindazoknak, akik a törvényhozó testületek tagjai „világos és súlyos kötelességük ellenezni” minden, az emberi életet támadó törvényt. Számukra és minden katolikus számára lehetetlen egy ilyen törvény megszavazása vagy támogatása.[19] II. János Pál pápa az Evangelium vitae kezdetű enciklikában adott útmutatása szerint olyan helyzetben, amikor nem lehetséges megváltoztatni vagy teljesen hatályon kívül helyezni egy érvényben lévő törvényt vagy szavazásra feltett törvénytervezetet, „egy parlamenti képviselő, akinek abortuszellenes személyes véleménye mindenki előtt világosan ismert, leadhatja szavazatát egy olyan törvényjavaslatra, mely csökkenteni akarja a hatályos törvény okozta kárt és a negatív hatásokat a kultúra és a közerkölcsök területén”.[20] Ebben az összefüggésben azt is meg kell jegyezni, hogy egy jól megalapozott keresztény öntudat nem engedi meg olyan politikai programra vagy egyes törvényjavaslatra történő szavazást, amely ellentétes a hit és erkölcs alapvető tételeivel. A keresztény hit szerves egységet alkot és ezért nem lehetséges valamely részelemét kiragadni anélkül, hogy az egész katolikus tanítás ne sérülne. Az Egyház szociális tanításának egyes kiválasztott vonatkozása iránti politikai kötődés nem meríti ki a közjó iránti teljes felelősség vállalását. A katolikusok nem gondolhatják azt sem, hogy felelősségüket átruházhatják másokra, mivel Jézus Krisztus evangéliuma által arra hivatottak, hogy hirdessék és valóra váltsák az emberről és a világról szóló igazságot. Amikor a politikai tevékenység összeütközésbe kerül az erkölcsi elvekkel, amelyek nem engednek meg kivételt, kompromisszumot vagy korlátozást, a katolikus elkötelezettség még nyilvánvalóbbá és felelősségteljesebbé válik. Az alapvető és elidegeníthetetlen etikai követelmények fényében a keresztényeknek észre kell venni, ha az emberi személyiség igazi javát érintő, erkölcsi értékek forognak kockán. Ez a helyzet az abortuszt és az eutanáziát érintő törvények esetében (nem összetévesztendő a rendkívüli kezelésekről való lemondás esetével, amely erkölcsileg elfogadható), amelyeknek védeniük kell az élethez való alapvető jogot a fogantatástól a természetes halálig. Ugyanígy szükséges emlékeztetni arra a kötelességre, hogy tiszteletben kell tartani és védeni kell az emberi magzat jogait. Hasonlóképpen védelemre és támogatásra van szüksége a családnak, amely egy férfi és egy nő monogám házasságán alapszik, és védeni kell egységét és stabilitását a modern válási törvényekkel szemben. Semmiképpen sem szabad más együttélési formákat a házassággal azonos szintre emelni, sem jogi elismerést adni ilyeneknek. Ugyanez igaz a szülők szabadságára gyermekük nevelése terén: ezt az elidegeníthetetlen jogot az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja is elismeri. Hasonlóan kell kezelni a kisebbségek társadalmi védelmét és a rabszolgaság modern formáitól (pl.: drogfüggőség, prostitúció) való szabadságot is. Nem hiányozhat továbbá a vallásszabadsághoz és a gazdasági fejlődéshez való jog, amely az emberi személyt és a közjót szolgálja a társadalmi igazságosság, az emberi szolidaritás és szubszidiaritás elveinek tiszteletben tartásával, és amely szerint „az egyének, családok és közösségek jogait és azok gyakorlati érvényesítését el kell fogadni”.[21] Végül ezen példák között meg kell említeni a béke kérdését. Bizonyos pacifista elméleti elképzelések időnként igyekeznek szekularizálni a béke értékét, más esetekben pedig nehézséget jelent azoknak az etikai megítéléseknek az összegzése, amelyek megfeledkeznek a szóban forgó kérdések összetettségéről. A béke mindig „az igazság műve és az irgalmasság megvalósulása”.[22] Szükséges hozzá az erőszaknak és a terrornak abszolút és radikális elutasítása, továbbá állandó és éber elkötelezettséget kíván a politikai vezetők részéről. III. A katolikus tanítás elvei a laicizmusról és a pluralizmusról 5. E problémakört tekintve joggal gondolhatunk arra, hogy eltérő eljárásmódokat használjunk, amelyek különböző érzékenységeket és kultúrákat tükröznek. Azonban nem szabad egyetlen hívőnek sem a világiak pluralizmusának és autonómiájának elvére hivatkozni a politikában azon megoldások elősegítésére, amelyek a társadalmi jólét alapvető etikai követelményének védelmét aláássák vagy gyengítik. Itt nem „vallási értékekről” van szó, hiszen ezek az etikai követelmények az emberi létben gyökereznek és a természetes erkölcsi törvényhez tartoznak. Aki ezeket védi, nem kell, hogy feltétlenül kiálljon a keresztény hit mellett, még akkor sem, ha az Egyház tanítása ezeket a követelményeket mindig és mindenütt az emberek és a közjó önzetlen szolgálataként erősíti és védi. Másrészt azt sem lehet letagadni, hogy a politikának is figyelembe kell vennie azon elveket, amelyeknek abszolút értékük van, mivel azok az emberi méltóságot és az igazi emberi haladást szolgálják. 6. A gyakori utalás a „laicizmusra”, amelynek a katolikusok politikai bevetését kellene irányítani, tisztázásra szorul, amely nem csak terminológiai természetű. A politikai társadalom jóléte elősegítésének semmi köze sincs a „vallásossághoz” vagy a vallási intoleranciához. A katolikus erkölcsi tanítás számára a laicizmus, értve alatta a civil és politikai szféra autonómiáját, szemben a vallási és egyházi – de nem szembeállítva a morális – területtel az egyház által elfogadott és elismert érték, amely hozzátartozik a civilizáció vívmányaihoz.[23] II. János Pál többször figyelmeztetett azokra a veszélyekre, amelyek akkor keletkeznek, amikor összekeverik a vallási és politikai területet. „Nagyon kényesek azok a helyzetek, amelyekben egy sajátosan vallási norma állami törvény lesz vagy azzá válása fenyeget, anélkül, hogy különbséget tennénk a vallás és a politikai társadalom illetékessége, hatásköre között. A vallási törvény azonosítása a civil törvénnyel valójában elnyomhatja a vallásszabadságot és korlátozhat vagy megszüntethet más elidegeníthetetlen emberi jogokat”.[24] Minden hívő tudatában van annak, hogy a sajátos vallási cselekedetek (a hit megvallása, az istentiszteleten való részvétel, a szentségekhez való járulás, a teológiai tanítások, kölcsönös kommunikáció a vallási hivatalviselők és a hívők között stb.) az állam illetékességén kívül maradnak, amely nem avatkozhat bele ezekbe, semmilyen módon nem szabályozhatja vagy akadályozhatja, annak kivételével, ha ezt a közrend megalapozottan megkívánja. A civil és politikai jogok elismerése és a közszolgálatok engedélye nem tehető függővé a polgárok vallási meggyőződésétől vagy teljesítményétől. Egész más kérdés a katolikusok és más polgárok azon joga és kötelessége, hogy őszintén keressék az igazságot és a társadalmi élet erkölcsi igazságait, az igazságosságot, a szabadságot, az élet tiszteletét és a többi személyi jogot törvényes eszközökkel támogassák és védjék. Az a tény, hogy ezen igazságok közül egyeseket az Egyház is tanít, nem csökkenti a polgári jogosultságot és azok bevetésének »laicizmusát«, akik önmagukra találnak azokban, függetlenül attól, hogy az ésszerű keresés és a hitből fakadó megerősítés milyen szerepet játszott ezen igazságok felismerésekor az egyes polgárok esetében. A »laicizmus« elsősorban azon igazságok tiszteletét jelenti, amelyek a társadalomban élő emberek természetes felismeréséből származnak, akkor is, ha ezeket az igazságokat egyidejűleg egy bizonyos vallás is tanítja, mivel csak egy igazság van. Tévedés lenne összetéveszteni az igazi autonómiát, amelyet a katolikusoknak a politikában magukévá kell tenni, azon elv támogatásával, amely eltekint az Egyház erkölcsi és szociális tanításától. Az Egyházi Tanítóhivatal ezen megnyilatkozásával nem akar politikai hatalmat gyakorolni, és nem akarja a katolikusoknak az ehhez kapcsolódó kérdésekről alkotott szabad véleménynyilvánítását sem korlátozni. Ez azonban – sajátos feladatának megfelelően – feltételezi a hívők lelkiismeretének oktatását és megvilágosítását, mégpedig legelőször azokét, akik részt vesznek a politikai életben annak érdekében, hogy cselekedetük mindig a személy és a jólét átfogó előmozdítását szolgálja. Az Egyház szociális tanítása nem avatkozik bele az egyes országok kormányzásába, de a hívő világiak számára bizonyosan tartalmaz erkölcsi kötelezettséget azon koherens élet iránt, amely a lelkiismeretükben lakozik, és amely egy és oszthatatlan. A krisztushívők „léte nem szakadhat két párhuzamos életre: egyrészt a »lelkiéletre« a maga értékeivel és követelményeivel, másrészt a »világi életre«, vagyis a család, a munka, a társadalmi kapcsolatok, a politikai cselekvés, a kultúra területére. A szőlőtőbe, Krisztusba oltott szőlővessző a maga gyümölcsét léte és tevékenysége minden területén meghozza. Isten terve szerint ugyanis a világi élet minden része »történelmi hely«, ahol Jézus Krisztus szeretete nyilvánul és valósul meg az Atya dicsőségére és a testvérek szolgálatára. Minden tevékenység, minden helyzet, minden konkrét elkötelezettség, mint például a szakértelem és szolidaritás a munkában, a szeretet és az odaadás a családban és a gyermekek nevelésében, a társadalmi és politikai szolgálat, az igazság bemutatása a kultúra területén gondviselésszerű alkalom a hit, a remény, és a szeretet állandó gyakorlására.”[25] Ha a keresztények a saját lelkiismeretükkel összhangban politizálva élnek és dolgoznak, nincsenek kiszolgáltatva olyan nézeteknek, amelyek politikai ténykedésük számára idegenek, és amelyek nem szorgalmaznak semmiféle vallásosságot. Megfelelő módon járuljanak inkább hozzá ahhoz, hogy olyan szociális rend jöjjön létre a politikában, amely igazságosabb és jobban megfelel az emberi méltóságnak. A demokratikus társadalmakban minden javaslatot szabadon megvitatnak és megvizsgálnak. Aki a személyes lelkiismeret iránti tisztelet nevében a keresztények erkölcsi kötelezettségében egy olyan jelet szeretne látni, – amely saját lelkiismeretével is megegyezik – de amelyet politikailag kizár és a jogosultságát kétségbe vonja azért, hogy a politikában a jóléttel kapcsolatos saját meggyőződésének megfelelően cselekedjen, az nem elfogadható laicizmusba esik. Ez a beállítottság nemcsak a keresztény vallás minden politikai és kulturális jelentőségét tagadja, hanem a természetes erkölcs lehetőségét is. Így megnyílna az út az erkölcsi anarchia felé, amely semmilyen formában nem lehet egyenlő a legitim pluralizmussal. E magatartásnak köztudott következménye lenne az erősebb uralma a gyenge fölött. A kereszténység ilyen haszonelvűsítése nem segítené elő egy társadalom jövőbeli tervét és egyetértését a népek között, hanem maga is veszélyeztetné a civilizáció szellemi és kulturális alapjait.[26] IV. A részaspektusok mérlegelése 7. A utóbbi időben – néhány katolikus egyesületben és szervezetben is – néha előfordult, hogy egyes pozíciókat olyan politikai erők és mozgalmak képviseltek, amelyek az alapvető etikai kérdésekben eltávolodtak az egyház erkölcsi és szociális tanításától. Az ilyen beállítottság és magatartás ellentmond a keresztény lelkiismeret alapvető elveinek és nem egyeztethető össze az olyan egyesületekhez és szervezetekhez való tartozással, amelyek katolikusnak nevezik magukat. Ehhez hasonlóan elmondhatjuk, hogy egyes katolikus folyóiratok bizonyos országokban politikai választások idején kétértelműen és helytelen módon tájékoztatták az olvasókat, a katolikusok politikai autonómiájának értelméről téves nézeteket terjesztettek, és nem vették figyelembe a fent említett alapelveket. A Jézus Krisztusban való hit, aki azt mondta magáról, hogy Ő „az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6), elvárja a keresztényektől, hogy teljes erőbevetéssel mozdítsák elő annak a kultúrának a felépítését, amely az evangéliumhoz igazodva újra bemutatja a katolikus hagyomány értékeinek és tartalmának gazdagságát. A katolicizmus szellemi, intellektuális és erkölcsi öröksége gyümölcseinek modern kulturális kifejezésmódokkal való bemutatása szükséges és sürgető napjainkban, és nem szabad halogatni azért sem, hogy elkerüljük a katolikusok kulturális szétszóródásának veszélyét. A kivívott kulturális erő és a politikai elköteleződésben gazdag tapasztalat miatt, amelyet a katolikusok különböző országokban, elsősorban a második világháború utáni évtizedekben szereztek, nem ad alapot számukra, hogy kisebbrendűségi érzésük legyen más felfogásokkal szemben, amelyeket a legújabb történelem gyenge vagy teljes kudarcként leplezett le. Az a vélemény, mely szerint a katolikusok szociális elkötelezettségét puszta szerkezetváltozásra lehetne korlátozni, elégtelen és kisebbítő. Amennyiben ugyanis nincs alapkultúra, amely képes arra, hogy felkarolja, igazolja és továbbvigye a hitből és erkölcsből fakadó igényeket, akkor a változások mindig gyenge alapon fognak nyugodni. A hit sohasem kívánta, hogy szigorú formába kényszerítse a szociálpolitikai tartalmakat. Az ember mindig tudatában volt annak, hogy a történelem, amelyben él, tökéletlen helyzeteket és gyakran gyors változásokat hoz magával. E tekintetben vissza kell utasítani azon pozíciókat és magatartásmódokat, amelyek olyan utópisztikus víziót követnek, amely a bibliai hit hagyományát olyan Isten nélküli prófétizmusba ferdíti, amely a vallásos üzenetet eszközzé teszi, a lelkiismeretet pusztán a földi reményre irányítja, és az örök életre való keresztény várakozást megszünteti vagy eltorzítja. Ugyanakkor az Egyház azt tanítja, hogy igazság nélkül nincs igazi szabadság. „Az igazság és a szabadság vagy együtt járnak, vagy mindkettő nyomorultul elvész”[27] – írta II. János Pál. Egy olyan társadalomban, ahol az emberek nem hirdetik az igazságot és nem törekszenek arra, hogy elnyerjék azt, ott a szabadságnak minden gyakorlatát megszüntetik és megnyitják a szabadosság és a túlzott önzés útját, amely árt a személy és az egész társadalom jólétének. 8. Ebben az összefüggésben jó, ha emlékeztetünk arra az igazságra, amelyet manapság a közvélemény nem mindig ért és fogalmaz meg helyesen: A lelkiismereti szabadság joga és különösen a vallásszabadsághoz való jog, amelyet a II. Vatikáni Zsinat Dignitatis humanae kezdetű dokumentuma hirdetett meg, az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik.[28] Ebben az értelemben erősítette meg VI. Pál pápa, hogy „a zsinat a vallásszabadság jogát nem arra a tényre alapozza, hogy minden vallás és minden tanítás, a tévesek is többé-kevésbé értékesek; ez a jog sokkal inkább az emberi személy méltóságán alapszik, amely megkívánja, hogy az ember ne vesse alá magát olyan külső kényszernek, amely az igazi vallást kereső és azt elfogadó lelkiismeret elnyomásával fenyeget”.[29] A lelkiismereti- és vallásszabadság megerősítése ezért nem mond ellent a közömbösség és a vallási relativizmus elutasításának a katolikus tanítás által,[30] hanem teljes összhangban van azzal. V. Összefoglalás Azok az irányelvek, amelyek megtalálhatóak ebben a dokumentumban, meg akarják világítani a keresztény élet és hit, valamint az evangélium és a kultúra egységét és összetartozását, amelyre a II. Vatikáni Zsinat is emlékeztet. A Zsinat arra buzdítja a hívőket, hogy „igyekezzenek becsülettel teljesíteni földi kötelességeiket, mégpedig az evangélium lelkületétől vezérelve. Eltérnek az igazságtól azok, akik tudván, hogy nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük, úgy vélik, elhanyagolhatják a földi kötelességeiket, és nem veszik figyelembe, hogy épp a hit fokozza a kötelezettséget kinek-kinek a hivatása szerint”. A hívőknek arra kell törekedniük, hogy képesek legyenek földi tevékenységüket úgy irányítani, hogy „az emberi, családi, szakmabeli, tudományos és technikai törekvéseiket élő szintézisbe fogják a vallási értékekkel, s ezek rendező ereje mindent Isten dicsőségére fordít”.[31] II. János Pál pápa az alulírott bíboros prefektusnak 2002. november 21-én adott kihallgatáson a jelen nyilatkozatot – melyet a Hittani Kongregáció teljes ülése elfogadott – jóváhagyta és megerősítette, és elrendelte közzétételét. Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció székhelyén, 2002. november 24-én, Krisztus Király főünnepén. Joseph Ratzinger bíboros, prefektus Tarcisio Bertone SDB érd. vercelli érsek, titkár Jegyzetek:
[www.katolikus.hu]
|
 |